2. rész - Visszautasítás, e-mail anyától és kételyek közt elaludni... Ki szereti ezt?

Szomorú volt. De ez amolyan mulandó szomorúság volt. Olyan szomorúság, amit az idő meggyógyít.

Stephen Chbosky

Reggel ébresztett a telefonom. Nem vagyok a reggel embere, de most nagyon felvillanyozva pattantam ki az ágyamból. Talán azért mert egy olyan városban lekom ahol nem esik reggel az eső, vagy azért mert ma megyek meglátogatni a North Coast University-t.

Azonnal felöltöztem. Nem húztam kihívó ruhát, mert azt már mégsem illik, bőven elég a kék hajam... ;).

- Hello.- lépkedtem le a lépcsőn.

- Te hova ilyen korán?

- Találtam egy egyetemet, egyeztettem, az igazgató titkárnőjével és kértem egy körbevezetést.
- Akartam kérni.- nyomott puszit a fejem búbjára.
- Ash, mit csinálsz?- mentem oda hozzá.
- Avokádó krémet.- gyorsan bekaptam egy falatot és már indultam is.
Felszálltam egy villamosra és elmentem az egyetemhez vezető parkig.
A magassarkú akadályozott minden fajta sietésben, de még egyáltalán nem voltam késésben.
- Valami új tanár?- szóltak utánam páran.
- Nem.- fordultam meg.
Bementem az épületbe.
- Jó napot kívánok!- kopogtam be a recepciós úrhoz.
- Jó napot! Ön Abby Dallas?- olvasta fel a nevem egy papírról.
- Igen.
- Az igazgatóúr kijelölt egy urat, hogy körbevezesse a kisasszonyt. Mindjárt itt van, sőt már meg is érkezett.
Ekkor megfordultam és szembe találtam magam... Charlie-val.
- Sz... Szia- mondta zavartan.- Nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni.
- Mert én igen.- nevettem fel.
- Mehetünk?- kérdezte Charlie.
- Persze. Viszlát!- köszöntem a portásnak.
Intett egyet. Elindultunk.
Charlie sorban megmutatott mindent. A könyvtárat, egy üres előadó termet, az éttermet, az udvarban is körbe vezetett, megmutatta a leendő szekrényem. Mire végeztünk már dél is jócskán elmúlott.
- Te most nem is mész be órára?- érdeklődtem, csak úgy spontán.
- Az igazgatónő azt mondta, hogy ha körbevezettelek, akkor haza mehetek.
- Ahha.
- És te?
- Hát én csak jövő héten "kezdek".

- Figyelj, sajnos mennem kell, de majd jövő héten találkozunk.- ölelt meg (?), majd eltünt a szemem elől.

Felhívtam Cam-et.

- Szia! Nem érsz rá eljönni értem?

- De persze. Hol vagy?

- North Coast University? Mit mond neked?

- Tíz perc és ott vagyok.- tette le a telefont.

Kiálltam a bejárat elé. Cameron tíz perc múlva meg is érkezett.

- Szia. Honnan van kocsid?- jutott eszembe, merthogy egy teljesen idegen fehér Cabrioban ültem.
- Hát az egyik haveromnak nem kellett és kaptam az alkalmon.
- Egy ilyen gyönyörű Cabrio?
- Nagyon gazdag a gyerek.
- Hát mi sem panaszkodhatunk.- böktem oldalba.
- Nem dobnék ki csak úgy megondolatlanul pénzt egy Cabriora!- állt meg egy piros lámpánál.
- Becca mikor jön haza?
- Azt mondta, jogy haza jön villamossal.- indult el megint.
Mikor haza értünk, felmentem a szobámba átöltözni. Húztam egy kényelmesebb ruhát, majd a laptopomat a kezembe véve kiültem az erkélyre. Felmentem a netre. Érkezett egy e-mailem.
"Rebecca és Abby!
Hol a francban vagytok? Két napja jöttünk haza és sehol sem találunk titeket! Ráadásul Cameron is eltünt! Azonnal gyertek haza, vagy következményei lesznek ennek! Apátok és Anyátok."
Mi a..? Azonnal leszaladtam Camhez és Ash-hez, akik tévét néztek.
- Cameron.- tettem le elé a laptopom.- Most kaptam.
- Mi a franc?
- Cam, ez várható volt. Eljöttünk szó nélkül...- huppantam le mellé a kanapéra.
- Sziasztok! Ezt ti is megkaptátok?- dobta le a telefonját az asztalra Becc.
- Most olvassuk.
- Felmegyek a szobámba tanulni.- hagyott ott minket.
- Majd én válaszolok.- adta vissza a laptopomat és visszamentem az erkélyemre.
Megcsörrent a telefonom.
- Hallo, tessék?- szóltam bele, mivel ismeretlen szám volt.
- Szia.- hallottam Charlie hangját.
- Szia.- lepődtem meg.- Honnan tudod a telefonszámom?
- Figyelj. Ismert ember vagyok. Vannak kapcsolataim.
Felnevettem.
- De mit szeretnél?- kérdeztem.
- Nincs kedved moziba menni?- úgy érzem, hogy megáll a szívem.
- De Charlie... Neked barátnőd van.- mondtam szomorúan.
- Tudod Abby.- kezdte egyre mérgesedő hangon.- Más lány ölne azért, hogy moziba mehessen velem. Más lányt nem érdekelné ha barátnőm van. Más lány élvezné ha végig mehetne velem az utcán. Más lány...- akarta tovább mondani, de közbe vágtam.
- Én nem más lány akarok lenni.- mondtam halkan, majd letettem a telefont.
Hogy én mekkora barom vagyok! Emberként akartam megismerni, nem pedig hírességként, de elszúrtam. El kellett volna fogadnom, és nem ellenkezni, de eszembe jutott a "szőke lány". Ha a helyében lennék,- még akkor is ha visongok és semmit sem veszek komolyan- akkor is teljesen kiborulnék, ha a barátom valaki mással menne moziba. Nem tehettem meg azzal a lánnyal, akkor sem ha nem ismertem és első látásra egyáltalán nem volt rokonszenves.
- Hello.- jött ki Cameron a teraszra.
- Szia. Mizu?- kérdeztem.
- Csak látni akartalak. Anya levele miatt is.
- Ugye nem kell haza mennünk?- vált szinte esdeklővé a hangom.
- Nem, dehogy. Te biztosan nem, Beccát pedig nem engedem elvinni. Meg amúgy is. Elkezded az egyetemet, Becc pedig már gimibe jár, de semmi képpen nem engedem anyáéknak, hogy vissza vigyenek Londonba.
- Köszönöm!- öleltem meg szorosan.
- Soha nem engedlek el!- súgta, nekem pedig könnyek szöktek a szemembe.
- Én sem!- nyomtam puszit az arcára.
- Viszont valami másról is beszélnünk kell.- váltott hangnemet.
- Igen?- néztem rá komolyan.
- Anyáék valószínüleg mindent megtesznek majd, hogy haza vigyenek, úgyhogy egyenlőre csak velem menjetek mindenhova.
Halványan bólintottam, majd hagytam, hogy Cam elmenjen.
Tudtam, hogy anyáék majd azt akarják, hogy haza menjünk. De avval is tisztában voltam, hogy Cameron harcolni fog értünk.
- Héj!- lépett mosolyogva mellém Ash.
- Szia! Csüccs.- csináltam helyet mellettem.
- Figyelj!- kezdte mosolyogva.- Szóval egy örömhïrt szeretnék veled megosztani.
- Várj.- mutattam fel az ujjamat.- Mi ez a visongás?
- Becc már tudja. Szóval a baba... Kislány!
- Hogy mi?- borultam boldogan a nyakába.- Ezt nem hiszem el!
- És ez még nem minden.- nyomott a kezembe egy képet. Egy ultrahang kép volt, amin tisztán látszott, hogy a pici mosolyog. Majd' kiugrottan a bőrömből.
- Hagylak, hadd csináld... Amit csinálsz.- mondta mosolyogva.
- Sziaa!- intettem, majd vissza tértem ahhoz amit eddig csináltam, vagyis a semmihez. Vagyis a gondolkodáshoz. Ahhoz, hogy én milyen jót teszek az emberekkel, miközben az magam érdekeit aligha nézem. Rápillantottam az órámra. Fél négy. Annyira meg akart ölni az unalom, hogy inkább bementem Becchez.
- Helló.- kopogtattam az ajtófélfán.
- Szijja!- ugrott boldogan a nyakamba.
- Mi ez a nagy öröm? A baba?
- Persze, mi más?- ujjongott.- Lesz egy unokahugim!- még mindig ugrált az ágyán.
- Nyugi már!- húztam le az ágyról.- Mi van a suliban?- azt gondoltam, hogy jót kérdezek,de rá kellett jönnöm, hogy érzékeny helyet tapintottam, mert Becc arcáról lelohadt a mosoly és egyfajta szomorúság váltotta fel.
- Hát igazából semmi. Van egy fiú...- kezdte.
- Ki?- vágtam bele a mondandójába.
- Leo... Leondre Devries.- ejtette ki a nevet, nekem pedig kiesett a rágó a számon.
- Az a Leondre Devries?
- Igen. Miért?
- Semmi.- hazudtam, és úgy láttam, hogy bevette, mert folytatta.
- Utáljuk egymást. Már amikor odamentem bemutatkozni, bunkó volt.
- Ez nem jó.- akartam teljesen közvetlen lenni, de a hangomban érződött valami. De hál' istennek nem vett észre semmit.- Hagyd a francba. Ne is foglalkozz vele.
- Bárcsak ezt tudnám tenni.- sóhajtotta.
- Tedd is ezt.- nyomtam puszit az arcára, majd csináltam róla egy képet és vissza mentem a szobámba.

@Abby_Dallas: Stay child! @beccadallas

Nem akartam, hogy felnőjön, de el kellett fogadnom, hogy egyszer meg fog történni és én nem tehetek ellene semmit.
- Tudod Ab!- kiabálta Becca.
- Igen?- mentem vissza a szobájába.
- Ne nézz hülyének!- mondta még mindig az ágyon ugrálva.
- Akkor hagyd abba!- mondtam nevetve és visszamentem a szobámba. Rám jött a selfie roham!

@Abby_Dallas: Blue hair is true! @beccadallas

Mikor belefáradtam a folyamatos nyomkodásba, lementem Ash-hez.
- Mi jót csinálsz?- néztem át a válla felett.
- Jézusom!- ugrott fel hirtelen.- Meg akarsz ölni?
- Nem, eszem ágában sem volt! De mit csinálsz?
- Krumpli leves.
- Az finom!
Benyomtam a tévét és elkapcsoltam a Nikelodeonra. Mi ment? Spongyabob!
- Rebecca!- ordibáltam visítva. És még én akarom, hogy ne nőjjön meg... :D
- Mi van?- rohant le a lépcsőn, de amikor látta, hogy mi megy a tévében visítva huppant le mellém a kanapéra!
- Mi van?- állt a lépcső tetején Cameron.
- Hóóóó! Ki lakik odalent, kit rejt a víz?
- Spongyabob Kocka!- ordította Cam a lépcső tetejéről, majd lesuhant a lépcsőn.
- Sárga a színe és lyuk rajta tíz!- folytatta az öreg kalóz. Ekkor csengettek.
- Kinyitom!- mondta Ash.
Mi pedig csak énekeltünk.
- Az élet eleme csakis a víz!- ekkor odapillantottam, hogy megnézzem, ki áll az ajtóban. Megrúgtam a bátyám lábát és Becc is elhalkult.
- Az élet eleme.... Csakis .... A... Víz.- kapot sokkot Cam. Az ajtóban anya és apa állt.- Menjetek fel a szobátokba!- váltott hangnemet a bátyánk, mi pedig felsuhantunk a szobánkba. Valójában, dehogyis. Ott kuksoltunk  a lépcsőfordulóban és csendben hallgattunk.
- Mi a francot kerestek itt?- kérdezte Cameron ingerültem.
- Talán a gyerekeinket?- apa hangja ugyanolyan ingerült volt mint Cam-é.
- Anya! Nézzetek már magatokra!- emelte fel Cameron a hangját.- Van két gyereketek! Az egyik tizenhat éves, a másik tizennyolc. Mondjátok meg nekem őszintén, hogy melyikükkel töltöttetek el egy délutánt? Melyikükkel néztetek meg közösen egy filmet? Melyikükkel sütöttetek együtt?
Melyikükkel veszekedtetek egyáltalán valaha is? Na? Ugye egyszer sem? Akkor meg mit szeretnétek? Azt, hogy haza menjenek és otthon legyenek ketten? Az életemre esküszöm, hogy ebben a két napban, amióta itt vagyunk több szeretetet kaptak, mint életükben valaha. Úgyhogy szerintem el is mehettek.- mutatott az ajtó felé Cam. Csend uralkodott a lakásban.
- Elmennek.- súgtam Beccnek, akinek az arca könnytől csillogott, majd a nyakamba borult.
Becsukódott a bejárati ajtó. Elmentek. Kisétáltak az életünkből, remélem végleg.
Lesétáltunk a lépcsőn. Becca egyből megölelte Cameront, én pedig csak néztem őket.
- Gyere ide!- tárta ki a karját.- És te is!- utasította Cam Ash-t.
Boldogság, megkönnyebbülés és a kétely érzése kavargott bennem. Bokdog voltam, mert olyan családom van, aki szeret és törődik velem. Megkönnyebbültem, mert itt maradhattam New Yorkban Cameronnal és Ashley -vel. Valamint ott volt a kétely. Charlie miatt. Mi lesz ha most egy életre megutált és esélye sincs, hogy egyszer összejöjjünk?
Cam végre elengedett minket, és mivel én egyáltalán nem voltam éhes, felmentem a szobámba. Megfürödtem, fogat mostam, pizsibe bújtam.
Kinyitottam az erkélyem ajtaját, mert nagyon meleg volt a szobámba.
Bedőltem az ágyamba. Utáltam mindenfajta gondolkodás és kétely közt elaludni, de most is Charlie-ra gondoltam.
Mi a francnak kellett nekem visszautasítani? Persz. Mert Abby Dallasban több az együttérzés, mint az ész, mert olyan naiv vagyok! Életemben először hívott el moziba ( és nem hazudok! Sajnos így van! ), de én visszautasítottam.
Kételyek közt aludtam el.